Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Hobbi- és háziállatok

Négy tappancsos csapatunk története

A mi családunkban nem volt szokás a macskák különösebb imádata, bár kifejezetten bántani sem bántottuk őket, jó kis távolságban elismertük tudásukat. Az első igazi kapcsolatom kiscicával egy az udvarunkba kölykezett macska befogadott és a barátnőmnek felnevelt kiscica volt, aki majdhogynem engem tekintett anyjának, velem aludt. Igyekeztem nem megszeretni, hiszen nem lesz az enyém, de ez a kis állat örök nyomot hagyott bennem.

1999-ben lehetőségem adódott kölyök befogadására munkatársnőm macskájától, és legnagyobb meglepetésemre a férjem beleegyezett. Első macskánk tehát szeptemberben érkezett meg hozzánk és a Pocak nevet kapta. Egy nőstény, cirmos cica volt, fehér hassal. Helyből tudta mi az, hogy alom és kaja, egyedül elaludni nem volt hajlandó. A férjem unta el előbb a folyamatos cérnahangú nyávogását és majdnem szó szerint bevágta az ágyba kettőnk közé, csend lett és reggelig alvás. Mivel egymaga volt otthon, romokban hevert időnként a lakás, amit nem bántunk, de úgy gondoltuk, hogy valami megoldást kell rá találni. Egy rakás játéka volt a nagyságos asszonynak, rengeteget foglalkoztunk vele, amikor kiderült, hogy vemhes.
Még sosem láttam ellést, úgyhogy mindkettőnk számára első élménnyé vált Pocakunk 9 hete és maga a nagy esemény. Már egész nap olyan furcsa volt a macska, de megvárta, míg hazaérek a munkából (anyukámékkal laktunk együtt, ezért tudom). Éjjel egyig jöttek a kismakkák, nem volt gusztustalan, mint ahogy vártam. Gyorsan találtunk is nekik gazdit. Nem volt könnyű 4 bárhol előforduló kis csomaggal együtt lakni, ráadásul a szobatisztaságot is beléjük kellett nevelni, de mivel anyukájuk szuperintelligens volt ilyen téren is, nem volt sok dolgom velük. Remek vadász volt, nagyon jó anya és olyan emberi tulajdonságai voltak, pl. sértődékenység, hogy majd kihaltunk a nevetéstől. Egyszer énekeltem is neki, fejvesztve menekült ki, azóta, ha eszembe jut, mindig derülünk rajta.
Első elléséből meghagytunk egy kandúrnak látszó szürkeséget, Gombócnak neveztük el, de persze Ő is lány volt. A következő alkalommal majdnem egyszerre szültek az anyjával és csodálatos módon beköltöztek közösen egy dobozba, nagyszerű túlélési ösztönnel. Sajnos Pocak macskánkat, vagy elütötték vagy agyoncsapták, de egyik reggel a nagybátyám említette, mikor hozzánk jött, hogy egy olyanforma macskát látott a földön. Kirohantam, behoztam, elástuk és belehaltam egy kicsit.
Ekkor értettem meg, hogy egy ilyen kis állat micsoda mélyen tud hatni az emberre és hogy lehet őket szeretni. Sorra jöttek a macskák a különböző almokból: Kimba kandúr volt, hófehér, csak a farka vége volt tarka, valahol elveszett. Golyó, Golyszi: nőstény, cirmos, fehér hassal (nagyanyja mása), elveszett. Közben anyukámékhoz is csatlakozott egy anya macska, aki utolsó kölykét hozta nekünk megmentésre, illetve az utcáról csatlakozott egy fekete-fehér kandúr, Vilmos, aki úgy gondolta nálunk állapodik meg.
Az egyik ellésből maradt ránk Fürci és Folti, akik később kiderült angolkórosak voltak. Sajnos a csontozatuk nem fejlődött rendesen, folyton tört mindenük, főleg a lábuk és a csípőcsontjuk. Hosszú szenvedés után, melyet, ha szabad állatra ilyet mondani, hősiesen viseltek, lealtattuk őket.
Ebben az időszakban valamelyik ellésből született Pamacs nevű macskánk, aki elsőként volt hosszú szőrű, a mi macskabirodalmunkban. A férjemmel, aki közben megszerette a macskákat, olyan összhangba kerültek, mint mi anno Pocakkal. Sajnos őt elütötték, még utolsó útján hazajött valahogy, rohantam vele a dokihoz, aki próbált vele valamit kezdeni, de nem igen tudott vele mit csinálni. Este végül is a klinikára mentünk be vele, ahol egész éjjel megfigyelték, de akkor már kómában volt a belső sérüléseitől. Reggel aláírásommal engedélyeztem a lealtatást. Sok-sok macskánk volt anyukámék külön társadalmával, sok-sok tűnt el váratlanul, örökre, nem tudni hová. Hirdettük, kerestük őket, sosem jöttek vissza. Én minden egyes eltűnésnél, lealtatásnál úgy éreztem, lelkileg összetörve, egy részem velük halt meg, és ami a legrosszabb volt, egy-egy lealtatás alkalmával élet-halál ura voltam, ez nagyon nyomasztó, de muszáj volt.
Pamacs esete férjemet is felkavarta, először látszott rajta, hogy szereti az állatokat, ugyanis Ő, a macsó férfi, gyerekként zokogott a halálán és megfogadtuk, többet nem lesz macskánk.
1-2 nappal később szólt a sógorom, hogy a kolléganőjénél egy macsek fialt a bokor vagy farakás alá és hosszú bundásak. Fejvesztve rohantuk értük, Ők lettek Pici és Mici cica. Ahhoz képest, hogy sose éltek lakásban, egyből szobatiszták voltak, de rettegtek tőlünk és a két heverő között laktak egy darabig, ki sem bújtak onnan. Mivel akkoriban kezdtem a főiskolát, sokat voltam otthon tanulni, így lassan megszoktuk egymást. Középszürke, hosszú bundás nőstény csapat lett a miénk, akik megfelelő korban szépen szaporodni is kezdtek.
Mindig találtunk nekik gazdit, hiszen gyönyörű kölykök voltak.
Mindenki a csodájukra járt és még ivartalanítás után is akadtak régi gazdis megrendelők és nagyon sajnálták, hogy már sosem lehet kiscicájuk. Micike első almából tartottunk meg egy fiút, végre, ő a Maximillian nevet kapta a férjemtől, bár neki rövid szőre lett valamiért, én pedig Gömböcöt választottam. Picike almából Mancikát tartottuk meg, akinek szintén rövid szőre volt, viszont színben mindenki egyforma szürke volt.
A nagy operálás időszaka is eljött, mindenki ivartalanítva lett, miután Maxi 2 hétre elcsavargott. Sajnos az ivartalanítás után 1 hónappal Mancika is eltűnt, szerintünk befogták, hiszen szépséges orosz kék nősténynek tűnt, nagyon barátságos is volt, és bájos, mint a mamája, aki még mindig velünk van.
Egy időszakban nem éltünk együtt anyukámmal és amikor ők újra visszaköltöztek, akkor Pici-Mici páros elhidegült tőlünk, hiszen nemcsak idegen macskákat, de kutyát is kaptak társaságnak. Mici leszokott a szobatisztaságról, hiszen alig tartózkodott bent, tesója pedig gyakorlatilag enni járt haza.
2007-ben költöztünk. Mivel nem az a kezes banda a miénk, bárhogy is szeretjük és sosem bántottuk őket, némi nyugtatóval voltunk kénytelenek lelassítani őket, amit persze Mici nem volt hajlandó lenyelni, úgyhogy vele nagy küzdelem volt a kosárba jutás. Nagyon cukin egymással társalogva utaztak velünk az új házba. 3 napig duzzogott a Pici-Mici páros, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba.
Néhány napig ki sem mertek lépni az udvarra, a nagy megszeppenés 1-2 napig tartott. Azóta Picivel már egész jól összehaverkodtunk, ha kedve tartja, csak nekem, engedi magát simogatni, ameddig Ő akarja, de már ez is nagy haladás, ahhoz képest, hogy az ágyalatti létből pont Ő lépett felém elsőként. Micike még mindig nem szobatiszta, és szerinte ez már így marad. Viszont annyira imád minket, hogy ölben van, velünk alszik, szeret a vállamon nyugodni, mint egy papagáj, néha már levakarni sem tudom magamról. A két tesó, Gömböc kissé dilinyós, olyan örök fiatal, lobogó bundájú szépség, aki a mamájával és nagynénjével együtt Main Coon szerű vérvonalat képvisel, és a gyönyörű orosz kék szerű vérvonalú kandúrunk, aki kényesebb és nyávogósabb, mint egy lány.
Ők a mi kis csapatunk.
(A cikket beküldte: Belana)



A mi kis lázadónk
Gyermekkoromban a nagyszüleim tanítottak meg az állatok tiszteletére, arra, hogy gondoskodnunk kell róluk, ha a házunkba fogadjuk őket, s arra is, hogy minden nálunk lakó élőlény egy különálló személyiség, akit óvni és félteni kell. Ezt ők ezerszer meghálálják... »

Utazás a BKV-val
Az új cikkemet a programajánlat/utazás almappába teszem, mivel nem nagyon tudom hova lehetne még... Végeredményben utazásról szól, és manapság már sokszor tartunk ott, hogy a BKV-n utazni az felér egy félnapos programmal. Így aztán programajánlat is valamilyen módon. »





Minden jog fenntartva © 2019, www.hobbiesotthon.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) hobbiesotthon.hu | WebMinute Kft.