|
Kategória: Szórakozzunk, utazzunk! Évezredes utazásNincs még egy hely a világon, amely vetekedhetne Róma történelmi és kulturális értékeivel. Az ókori maradványoktól a modern metróállomásig közel ezer év telt el, mégis jól megférnek egymás mellet. Ezek felfedezésére csak két nap állt rendelkezésemre, így megfogadtam, még visszatérek.A kilométeres sorok látványa először rémületet kelt bennem, aztán számolni kezdem, mikor juthatok be. Az átlagsebességem 1km/ 10 perc volt, ami remek teljesítménynek minősül. Rögtön a bejáratnál sokkot kapok, és cáfolom a mondást, mert a világ legnagyobb katolikus templomában minden arany, ami fénylik! A legtöbb kíváncsi tekintet természetesen Michelangelo remekművére, a Pietára tapad, tehát furakodnom kell, hogy én is szemügyre vehessem. A hűvös padokon pedig jól esik megpihenni, amikor a hőmérők higanyszála szinte szétrobban a 40 fokos hőségben. Innen alig negyed órányi séta következik a tipikus itáliai házak, terek között és máris a Tevere partján találjuk magunkat. Az Angyalvár fenséges épületét ki nem hagytam volna semmi pénzért. Tetejéről az egész várost belátni a Pantheontól egészen az olimpiai stadionig. Innen figyelem a lüktető nagyvárost, amely a tömeg és a forgalom ellenére nagyon is élhető. A múltból pedig újra a jelenbe csöppenek, bár Magyarországon azt hiszem, még csak a jövő. A metróra várva rádión hallgatom az olasz melódiákat, majd a szerelvényen a legújabb termékek reklámjait zúdítják az utasokra a monitorokon keresztül. Mindezeket meg is vehettem volna a metró- és vasútállomásként, valamint bevásárlóközpontként működő Terminiben, ám gazdasági okok miatt a szuvenírek felé vettem az irányt. Az emeleten járva az egyik sörgyártó által üvegekből épített Colosseumokra bukkantam. Így hirdették ugyanis, hogy ők a Bajnokok Ligája döntőjének főszponzorai. Akciójuk sikeresnek bizonyult, hiszen az esemény után néhány nappal is százak pózoltak a kicsinyített mások mellett. Másnap aztán teljes valójában mutatkozott előttem az Örök város jelképe. Úgy éreztem magam, mint egy hangya a fa tövében és csak a motozó rendőr hangjára riadtam fel a kábulatból. A monumentális falak között felsejlett előttem a gladiátorok tusája, képzeletben az ókorban járok. Soha nem hittem volna, hogy valami ennyire le tud nyűgözni engem. Az árusoknál rögtön alkudozni is kezdek egy kerámiából készült változatra, végül a kedvezmény mellé ajándékot is kapok. Hiába, ilyenek az olasz férfiak. Utam a Diadalív mellől a Palatinus felé folytatom, hogy végül a Forum Romanum romjainál időzzek. Nyugodt tempóban szemlélem a több, mit ezer éves maradványokat és közben magamba szívom a buja mediterrán növényzet illatát. Még a kövek is a múlt dicsőségét zengik, s alig akarom elhagyni a helyet, de új élmények várnak. A Capitoliumnál egy ifjú párt kapok lencsevégre, majd egy partibuszról egy szurkoló kellékeinek elengedhetetlen darabjait dobálják felém. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás, én csak Vittorio Emanuel hófehér emlékművét szeretném látni. A dübörgő zene és az ujjongás azonban elvonja figyelmem, majd amikor maga Lance Amstrong teker el mellettem szélsebesen, mindent megértek. Ez a Giro d’Italia befutója, amely akadályok elé állít. A nehézségeket leküzdve araszolok a Corsón egészen a Pantheonig. De csalódnom kell, esküvő zajlik odabent, esélytelen, hogy bejussak. Ez volt az első és utolsó csalódás, ami Rómában ért. A Piazza Navonán minden bánatom feledésbe merül, és gyönyörködöm a látványban. A pizzériák és kávézók tavernái csábítóak, de pénztárcám nemet parancsol. A Trevi kút mellett engedek az igazi olasz fagyi csábításának, és mosolyogva figyelem a szerelmespárok andalgását, a turisták izgatott és csodálattal áthatott tekintetét. Itt el is dőlt a végzetem, érzem, még vissza kell jönnöm. Meg is teszem hát, ami tőlem telik. Előkotrom az egyetlen nálam lévő magyar pénzérmét, és bedobom a kútba. Ezt a kötelező fotók elkészítése követi és szívszorongató érzéssel búcsút veszek a lenyűgöző építménytől. A Spanyol lépcsőnél már az is tudatosul bennem, hogy eljött a búcsú ideje. A szökőkút mellett felidézem az elmúlt két nap kalandjait és elgondolkozom rajta, vajon én miért nem ide születtem. Egyik szemem sír, a másik nevet, de a legenda még az összes ismerőseimnél bevált. Azóta is gyakran eszembe jut az érme, és gyűjtöm a többit, hogy legközelebb több időm legyen élvezni az édes életet. (A cikket beküldte: Adri0924)
|