|
Kategória: Hobbi- és háziállatok Szivárvány-hídEzt a cikket elsősorban azok figyelmébe ajánlom, akik a velük együtt élő házi kedvenceiket igazi családtagnak tekintik, illetve mindennapjaikat elképzelhetetlennek tartják nélkülük. Ez a cikk azoknak szól, akik vesztettek már el egy olyan igazi családtagot, aki hosszú-hosszú éveken keresztül hűséges társuk volt és elvesztésük fájdalmas perceket, órákat, heteket okozott nekik. Írásomat ajánlom továbbá állatbarátok, az állatokért rajongók figyelmébe is és azoknak, akiknek van háziállatuk és azoknak is, akiknek nincs, de szeretnének magukhoz venni egyet vagy akár többet.Az élet sajnos úgy hozta, hogy nagyon hirtelen és fiatalon fel kellett nőnöm, 17 éves koromban hatalmas változások történtek az életben, édesapám meghalt… édesanyámat nem ismertem, pici baba voltam mikor elvesztettük, ezért apa nevelt fel. Ezt követően 18 évesen megismertem a páromat, majd 19 évesen már egy tündérlány anyukája voltam. 9 éve pedig boldog párkapcsolatban élek a párommal, a hétköznapi családok mindennapjait éljük. Goldi - hűséges társhoz méltóan – minden változásnál jelen volt az életemben. Először is nagyon féltem attól, hogy hogyan fogja érinteni a másik szerető gazdi (apu) elvesztése. Hála istennek gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez és maximálisan elfogadta az új páromat, mint „falkavezért”, jól kijöttek egymással és sokkal jobban szót fogadott neki, mint nekem. Mikor a megismerkedésünket követő első alkalommal voltunk együtt nyaralni a párommal, 1 hét után már hiányzott neki a kutya… A következő hasonló nagyobb változás volt az életünkben Vanessza lányunk megszületése. Goldi ekkor már 6 éves volt, emiatt attól féltem hogyan fog reagálni a kis jövevényre. Mivel soha nem tiltottuk a kutyát és a gyereket egymástól, - az első napokban többször oda is vittük hozzá a babát és megmutattuk neki – illetve mivel Goldi alapvetően egy nagyon kiegyensúlyozott, nyugodt kutya volt, soha semmilyen probléma nem volt köztük, maximálisan elfogadta az új helyzetet. Mivel Vanessza lányom mellette nőtt fel, ezért számára is elképzelhetetlen volt, hogy egyszer majd nem lesz itt neki Goldi és nem fogja őt többet várni a kapuban ülve. De sajnos eljött ez az idő is… mint mindennek, ennek is el kellett jönnie… Mivel a fél életem során végig mellettem volt, emiatt nem akartam tudomást venni arról a lehetőségről, hogy egyszer majd neki is el kell mennie… Goldi soha nem volt beteges, a 13 és fél év alatt kétszer voltak kisebb ízületi problémái, amik gyógyszer hatására hamar el is múltak. Mikor 2010. februárjában, a bal hátsó lábára elkezdett sántikálni, szintén azt hittük, hogy ízületi problémáról lehet szó. Levittük a dokihoz, aki felírt neki gyulladáscsökkentő gyógyszert, azonban 2 hét múlva még mindig nem javult a bicegése. Emiatt a doki úgy döntött, hogy megröntgenezi a lábát. Kiderült, hogy a térde fájt, térdkereszt szalag szakadása volt, ami valószínűleg egy rossz lépés során alakulhatott ki nála. Egyben közölték, hogy a kutyának műtétre van szüksége. Mivel úgy voltunk vele, hogy bármennyi pénzt kifizetünk annak érdekében, hogy a kutya meggyógyuljon, felkerestük az egyik legjobb állat-ortopéd sebészt Budapesten, aki természetesen el is vállalta a kutya kezelését. Az altatás kockázatainak kizárása érdekében, idős kutya lévén teljes egészségügyi kivizsgáláson kellett átesnie Goldinak, melynek során azonban sajnálatos módon a mellkasröntgen tüdődaganatot mutatott ki a kutya szervezetében, emiatt a doki nem javasolta a műtétet, mivel a súlyos daganatra tekintettel az altatás már halálos veszélyt jelentett volna a kutya számára. A kivizsgálás céljából az állatkórházban hagytuk Goldit, ezért a szörnyű hírt telefonon közölte az orvos… összeomlottam… (de már előtte is annyira aggódtam, hogy mindent rendben találjanak nála, hogy gyomoridegem volt… nem részletezném…) Csak sírtam és sírtam, a párom alig bírt vigasztalni. Kapott a kutya fájdalomcsillapítót a térdére és vízhajtót, mert a daganaton kívül az egész tüdeje tele volt vízzel. Hazahoztuk a kutyát, tök jól volt és iszonyatosan örült, hogy mentünk érte, mert gondolom jól megkínozták a vérvétellel szegényt… A vizsgálatokat követő két napon nem volt változás, viszont ezt követően rosszabbodott az állapota, egyre jobban bicegett, a végén pedig már nem is tudott a fájós lábára állni, annyira fájt a térde. A vízhajtó pedig annyira megterhelte a szervezetét, hogy teljesen kikészült. Le-föl járkált, bicegett három lábon, mert nem kapott levegőt. Lefeküdni nem tudott és nem is akart, mert úgy még rosszabb volt neki. Összegezve, kezdett nagyon leromlani az állapota, ezért nagyon gyorsan döntenünk kellett… Gyógyszerezzük-e tovább a kutyát, amitől ugyan nem gyógyul meg soha, és csak húzzuk-halasztjuk az elkerülhetetlent, vagy még időben, az utolsó szenvedésektől megkíméljük őt. Mivel a tüdődaganat gyógyíthatatlan betegség, emiatt a térdműtétjére soha nem kerülhetett volna sor, hátralévő életét gyötrő fájdalmak közt kellett volna leélnie. Ezt pedig nem akartam… Az egészben az volt a legnehezebb, hogy ki tudjam mondani: ITT A VÉGE, engedjük őt el… nem akartam, hogy szenvedjen, nem akartam, hogy fájjon neki tovább. Úrrá kellett lennem a saját önzőségemen és be kellett látnom, hogy ez a lehető legjobb megoldás számára. Nagyon nehéz volt…Éjjel-nappal sírtam, egyszerűen nem tudtam mitévő legyek. Éjszakákat voltam fent vele, mivel szegény nem tudott lefeküdni és pihenni a daganattól és a tüdőben lévő víztől. Ott ültem mellette, vagy az ölemben volt, simogattam és csak sírtam és sírtam. És ahogy rám nézett… láttam a szemében a fájdalmat, a szenvedést és szinte könyörögve kérte, hogy segítsek.. Soha nem felejtem el azt a nézést, soha. A diagnózis megállapítását követő 7. napon hívott a párom, hogy a kutya nagyon rosszul van, rohama volt. Állítólag kimerevedett és rángatózott, nem tudta kontrollálni a mozgását, nem tudott felállni stb. Párom kétségbeesve megfogta a kutyát és rohant vele az állatorvoshoz, aki megállapította, hogy a kutyának valószínűleg epilepsziás rohama volt.. (soha nem volt epilepsziás). A vizsgálatot követően hazajöttek, de ekkor már tudtam, hogy ezt nem szabad tovább hagyni, ekkor DÖNTÖTTEM! Hazamentem és az ölemben fogva a kutyát, beültünk az autóba és elindultunk az állatorvoshoz. A dokinál teljesen kiborultam, beszélni nem tudtam a zokogástól. A doki nagyon rendes volt, ő is maximálisan támogatott minket a döntésünkben és azt mondta, hogy nagyon becsül minket azért, amiért nem hagyjuk szenvedni Goldit. Végig mellette voltunk a párommal és zokogtunk mindketten. Először egy altatóinjekciót kapott, amitől teljesen bekábult, végül elaludt. Addig, ameddig hatott az altató, a doktornő és az asszisztense kimentek a helyiségből, hogy meghitt körülmények között el tudjunk köszönni Golditól, hogy csak magunk lehessünk. Nyugtatgattuk, simogattuk őt, mellette voltunk, amíg el nem aludt... Ezt követően kapott még két injekciót, amiktől örökre lehunyta a kis szemeit… (A másodikat a szívébe kellett beadni, mert a rossz vérkeringése miatt nem akart felszívódni… ekkor azt hittem, hogy ott ájulok el…) Végig mellette voltunk, végig simogattam, tudta, hogy jó gazdik lévén nem hagyjuk magára és nagyon-nagyon szeretjük. Iszonyatos volt… életem egyik legfájdalmasabb, de egyben legmeghittebb percei voltak ezek. Rázott a sírás, a doktornő is velünk együtt sírt. Szörnyű volt dönteni egy életről, a felelősség érzése rám nyomta bélyegét. Mikor vége lett, betakargattuk őt egy pokrócba, hazahoztuk és megadva a kellő tiszteletet számára, eltemettük a kertben. Nem akartam idegenekre bízni, ő az ENYÉM volt! A kislányunk ezalatt az egyik osztálytársnőjénél volt. Mivel nem tudta, hogy milyen célból megyünk az állatorvoshoz, így neki is el kellett mondani, hogy mi történt. Nagyon-nagyon féltem attól, hogy hogyan fog reagálni a történtekre, mivel Goldi neki olyan volt, mint egy tesó, hiszen születése óta mindig ott volt mellette. Szegénykém, nagyon kiborult… nagyon-nagyon sírt, amitől én még rosszabbul éreztem magam, hiszen ekkor már azt kellett végignéznem, ahogy a gyerekem szenved… úrrá kellett lennem a saját fájdalmamon. De okos nagylány és megértette, hogy Goldinak így sokkal jobb, hiszen boldogságban és egészségben él tovább a „kutyamennyországban” a többi kutyival. Szegénykém nagyon nehezen dolgozta fel az elején, folyamatosan csak ezt kérdezgette sírva: „de anya, Goldi szedte a gyógyszereket, akkor miért halt meg, én azt hittem, hogy meg fog gyógyulni, miért nem gyógyult meg?!” Azóta majdnem fél év telt el, de még mindig olyan, mintha tegnap történt volna. Az esetet követően még 3 hétig éjjel-nappal sírtam…A munkahelyemen, a villamoson, fogmosás közben, szóval non-stop. Az elején majd beleőrültem abba, hogy nem volt mellettünk, nem várt itthon minket mikor hazaértünk, nem volt itt a mindennapjainkban, nagyon rossz volt. Majdnem 14 évet nem lehet csak úgy hirtelen kitörölni, elfelejteni. Mivel a párom látta, hogy elég durván megrázott a dolog, húsvétkor hazaállított egy tündi-bündi, édi-bédi pár hetes szürke színű kisnyuszival, akit Puszedlinek neveztünk el és azóta is velünk van. Puszedli természetesen egy másik állat, nem pótolja Goldit, de a vele eltöltött idő és foglalkozás elterelte gondolataimat a fájdalomról. Goldi a mai napig nagyon hiányzik nekünk, a helyét és a kosarát sem raktam még el és szerintem mindenét érintetlenül fogok hagyni még jó darabig. A sírját elkerítettük és teleültettük szép virágokkal és folyamatosan gondozzuk. Köszönöm, hogy meghallgattatok és mindenkinek, aki hasonló cipőben jár, vagy nemrégiben veszítette el kedvencét, sok erőt és kitartást kívánok a gyász feldolgozásához. Ez a cikk Goldi emlékére, illetve az ő tiszteletére született, ő mindig velünk lesz és velünk is marad örökre, ő a mi kutyánk, ő Goldi… (A cikket beküldte: Vanessza7) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| |||||||||||||||||||||